Azt mondják, az hal meg igazán, akit elfelejtenek.
Vermes Éva a szívekben él tovább. Aki oda beköltözik, az tovább él mindaddig, amíg a szív tulajdonosának utolsó dobbanása jelzi a dimenzióváltást.
Mivel
- mindkettőnk első unokája lány
- mindkettő Fanni
- mindkettőnk édesanyját Olgának hívták
- mindketten elvégeztük a Tréninget
- mindketten tudtuk, mit köszönhetünk a Tréning Trénerének
- mindketten azonos nézetet vallottunk, majdnem mindenről
- mindketten éreztük annak idején, ez egy barátság kezdete
- mindketten februárban születtünk: Éva 9-én, én 8-án
ezzel az Emlékoldallal köszönöm meg a barátságodat, felejthetetlen mondataidat.
Többek közt:
Akiknek az életben találkozniuk kell, azok mindenképpen találkoznak!
Nők Lapja 2010. május 12. Szegő András
ELFOGADÁS, SZERET - ÉS ÍRÁS
- Megkérdezték tőlem egy rádióműsorban, mi a szerelem? Csupa huszonéves közt ültem, akik egyből mondták. Túl voltam a negyvenen, megéltem pár szerelmet, és csak ültem. Aztán visszakérdeztem: "Tényleg, mi az?"
Minél érettebb az ember, annál inkább éli az életet, és nem filozofálja agyon - mondja Vermes Éva, aki újságíróként ment nyugdíjba, és kenyere az írás. - A legfontosabb női tapasztalat, amelyet magamban megérleltem, hogy ne akarjam megváltoztatni azt, akit szeretek! Húsz éve találtam rá arra a férfira, akit végre nem akartam megváltoztatni. Pedig Lajos nem volt éppen kezes bárány. Öntörvényű festőművész, aki nagykanállal habzsolta az életet, de én mindenestül elfogadtam, és ettől ő sokat változott.
Amit feltétlenül meg kell csinálnom az életben: a könyveim. Kilenc éves voltam, amikor egy nyári táborban meglátogatott minket Szabó Magda. Megkérdeztem tőle: "Író néni, hogy kell írónak lenni?" Azt válaszolta: "Olvass, olvass, olvass!" Követtem a tanácsát. Tizenöt évesen, nyomdai segédmunkásként kezdtem dolgozni, és mindig írtam - magamnak. Aztán negyven évesen beküldtem egy írásomat a Családi Lap főszerkesztőjének, aki felajánlott egy újságírói állást. Észrevétlenül lépkedtem, egészen a főszerkesztőségig. Meséket közben is írtam, a gyerekemnek, később az unokáimnak, de csak nem tudott világrajönni a vágyott regény. Tíz éve Görögországban nyaraltunk, az éppen aktuális mesémet kellett volna hazaküldenem a lapnak, amikor a papíron megszületett Andreasz, egy görög fiú, és a szerelme, Zoica. Ötven oldalt megírtam egy lélegzettel, s abból lett az első regényem. Történetbe zártam, amit az életről tudok. Aztán megírtam a másodikat, s már dolgozom a folytatáson. Majd egyszer... lesz a címe. Be fogom fejezni! Ha úgy alakulna, hogy mégsem, akkor ezt Tamás fiamra bízom.
Történt ugyanis egy változás a testemben, de én tudom, hogy viszafordítom. Gondolkodtam, hogy vajon miért teremtettem ezt magamnak, és rájöttem: úgy éreztem, hogy nem kapok elég szeretetet. Állandó szeretetéhségem volt. Most aztán érezhetem, hogy bizony kapok - a családomtól, a páromtól, a barátoktól.
Észrevettem, ami mindig is körülvett, csak én nem voltam rá vevő.